Csak kennydzsíít neeee

2007 július 6. | Szerző: Belphegor |

Régi kedves alapelv a szerkesztőségben: csak ne egyszerre boruljunk ki. Igaz lehetne ez a fogyókúrákra is… Fogyózzunk, csak könyörgöm, ne mindenki egyszerre…

Nos, ez most erősen megdőlni látszik… A többiek már jócskán előre járnak a maguk kis kúráival, mint az a többi blogból is
látszik. És értem én, hogy nyár van, dolgozni kell, ez alapból
rossz, de vannak reggelek, amikor kissé túlzottan
letargikus mindenki. Sok nő, ha egyszerre fogyózik… ajjjaj…
minimum, de ajjaj kategória.
Ketten még csak most kezdjük a magunk
kis kúráját. Utolsó mohikánként még virgonckodtunk egyet a fagyik körül
tegnap délután, de ez leginkább már hattyútánc volt, éreztük, hogy
közeleg nekünk is a naaagy fegyelem időszaka…

 

1. nap – Csak kennydzsíít neeee!!!!!!!!!

 

No és ma eljött a nagy nap! Tegnap este még felkészültem, kiolvastam a szalon honlapját töviről hegyire, volt rajta egy napló is,
ami elég idillien festette le a kúrát, de hát nyilván ez egy PR-anyag.
Reggel ráálltam a mérlegre, gondolván, jobb előbb túlesni a sokkon,
szembesülni azzal, ami most van. Ittam egy nagy pohár citromlevet egy
kifacsart citromból, ez még egy korábbi méregtelenítő kúrából rám
maradt szokás. A kávét nem kívánom reggel, nyár lévén viszont a fincsi
zöld teát sem, a citrom viszont felébreszt, garantáltan, és a kis ereim
is örülnek a C-vitaminnak.

Fél
9: irány a Pozsonyi út. Az 54-et keresem, ezért nagyon okosan
leparkolok az 53–55. előtt. Trükkös ám, csakhogy vele szemben a 44. van
– mindegy, egy kis gyaloglás jól is esik, gyönyörű napos reggel van, és
imádom Pestnek ezt a részét. Nem árt viszont aprót betárazni, tekintve,
hogy még a lakótelep tövében is fizetős az egész környék.

A
szalon az ötödiken van, kicsit elgondolkodom a szuperfittség jegyében,
aztán győz a kényelem, hívom a liftet. A lány, aki ajtót nyit, még
nálam is kómásabb, pedig annyira nincs is korán 🙂 (Később
megtudom, elég korán kezdenek, az első vendég általában hétre jön,
uff.)

Vizet
iszunk, kicsit feszengünk, várjuk a tulajdonosnőt (szintén Zsuzsi).
Beviharzik, gyors bevezető kör után már megyünk is a szobába,
ismerkedni a géppel. És persze méricskélni. Mármint engem, no meg a kis
zsírpárnáimat. Mérleg-centi elő. Mérleg pillére pontosan mint az
otthoni. (Megnyugodtam, legalább nem több. Ráadásul az otthoni
karácsonyi ajándék volt egy béna IKEA-s helyett, ami totál összevissza
mért, attól függően, hol nehezedtem éppen rá.)

A
centizés nagyon trükkös. Elkerülendő, hogy tévesen mérjük, bal lábbal
ráállok az egyik mérőszalagra, kihúzom, és úgy írjuk fel az adatokat.
Húsz centinél ennyi. Hatvannál annyi. Tisztára, mint a vízállásjelentés.

Méricske
után felfekszem az asztalra – hőtérképes fénykép készül, egy nagyon
trükkös készülékkel, ami tulajdonképpen egy fényképezőgép, amire rá van
rögzítve egy fekete csík. Ezt rárakjuk az adott területre (gyomor,
máj, lép), az átmelegíti (vagy épp nem), a gép pedig lefotózza. A dolog
lényege, hogy ahogy a szervezetem tisztulni fog, és a szerveim
méregtelenednek, úgy változik majd a hőtérképes fotón mindaz, ami fekete, lassan kékre. A nagy fekete paca a
gyomrom 🙁 Valójában meg sem lepődhetek, az utóbbi két napban fájt,
alig ettem valamit, mintha kő lenne benne. Nagyon ritkán van ilyen
velem, de most pont sikerült. A másik két paca a lépem és a májam,
azokban legalább van kék…

 

A
kezelés maga fekve történik. A testemre mindenhová tapacsok kerülnek
(az alábbi kép szemléltetés, nem én fekszem ott :-)), és négyszer tíz
percen keresztül elektromos ingerek érnek, különböző ritmusban és
erősséggel.

A
kezelés alatt odaül mellém Zsuzsi, felveszi az adataimat, elmeséli a
kúra alapjait, előnyeit, nehézségeit, kapok egy receptgyűjteményt is,
majd magamra hagy. Jószándékúan zenét is kapcsol… nem tudhatja
szegény, nem bizony… de Kenny G-vel engem kínozni lehet. Mindenhol,
ahol jót akarnak (kozmetikus, masszőr), ezt teszik be… de sajnos
nekem kiveri a biztosítékot. Nemhogy relaxálni nem tudok, de alig
várom, hogy teljen az idő. A kezelés maga alapvetően kellemes, nem
érzek fájdalmat, hacsak kennydzsít nem soroljuk az audioterror
kategóriába.

 

Bevallom,
az ebédidő kicsit váratlanul ért. Az első napra ebédre előírt ún.
„Detox leves” (erről majd később) még nem lapul a hűtőben, saláta
viszont van a környéken elérhető. Cézár-sali lett végül, benne néhány
csirkemelldarabkával, kis olívaolajjal meglocsolva. Fehérjét elvileg
csak este lehetne, de az este még nagyon távolinak tűnik, hogy hogy
fogom kibírni. Lényeg a lényeg, engedtem a pár falat husinak, és estére
bevásároltam halat, párolt zöldséget és natúr krumplit a menzán. Hááát… Este muszáj lenne főznöm egy jó nagy adag levest, és salival, zöldséggel felkészülni a holnapra.

 

Kedvenc kávézóm mellett egyelőre vidáman lépdelek el, de hol van még a délutáni álmosságroham, ami 3 körül támad… és ez még csak az első nap…